György Tünde Családállító
A mumus. Írni magamról. Mit? Mit emeljek ki? Ami számomra fontos, másnak talán lényegtelen. És fordítva... Iskolák? Szakmai út? Örömek és/vagy fájdalmak? Ma már minden kisimult, ezért klassz, izgalmas és fordulatokkal teli regénynek látom az életemet.Minden adott volt ahhoz, hogy boldog lehessek és minden adott volt ahhoz, hogy belehaljak. Élek.
7 hónapra születtem, amikor édesanyám testvére meghalt motorbalesetben. A gyermekkorom volt talán az egyetlen életszakasz, amely viszonylag felhőtlenül telt. Majd ennek is vége lett amikor édesapám meghalt, ekkor még nem voltam 14 éves. Nagyon fiatalon szerelmes lettem, 20 évesen feleség és anya, majd elvált fiatal anyaként egyedül neveltem a fiamat.
Fiatal anyaként a tanult szakmáim alapján éltem. Vállalkozóként, vezetőként: belkereskedelem/áruforgalom, később pedig vendéglátás.
2012-ig ezen a területen éltem/dolgoztam. Rengeteg élmény, öröm, tapasztalat, siker és kudarc.
2011-2012. Első állomás az ifjúság-segítő szak volt. Fél év után, minden 5-ös vizsgám ellenére abbahagytam. Azt éreztem, hogy mindez csak a felszín, a lexikális tudás rendben van, de nincs benne semmi mélység, ez nem a megfelelő hely számomra. Minden út valakinek az útja és minden út egyedi. Én nem ezt a utat választottam.
2012-ben szétesett az addigi életem. Palotát építettem vályog alapra:)) Görcsösen hittem, hogy instabil alapon sokáig áll majd a palota. Tévedtem.😊
2012-2013. Következő állomás a családállítói képzés volt. Na ez beütött. Minden pillanata pont úgy és annyira fájt, amennyire imádtam.
Bach-virágterapeuta tanfolyamot 2017-ben végeztem. Szintén úgy, mint a családállítás, először saját magamon használtam a cseppeket, amelyeknél szintén azt éreztem, ez is én vagyok.
Ebben az évben (2017)a kineziológiába is belekóstoltam. Mint segítői munka nem az én utam, de mint módszer, hihetetlenül mély és igazi. Nekem sokat segített, ebben az időszakban még mindig a gödör alján voltam.
2012-2024 közötti időszakban feldolgoztam mindazt a veszteséget, amiről azt hittem, hogy valóságos. Csapódtam ide-oda, belefogtam mindenbe, amiről azt hittem, talán az vagyok én. Végül mind voltam, de igazán egyik sem. Voltam javítóintézetben nevelő, gyermekotthonban gyermekfelügyelő, iskolában pedagógiai asszisztens, pincér, eladó, üzletvezető, irodista, ....meg még a jó fene :)) tudja mi minden, ami segített a túlélésben és a tapasztalatok begyűjtésében.
Majd miután elvégeztem 3 masszázs tanfolyamot, éreztem, hogy kezdek összeállni😊 Egyetlen dolgom volt ebben az időszakban, hogy további hittel és kitartással megteremtsem az újat, aminek az ajtajában álltam.
A könyvekből való tanulás, a terápiákba való járás rengeteg aha, úh, azta... élményt adott. Számtalan olyan felismerés birtokába jutottam, ami vitt vitt előre, gondolkodásra és további felismerésekre késztetett. DE egyik sem volt olyan mély, mint azok a pofonok vagy simogatások, amelyeket fizikailag meg is tapasztaltam. Azokkal mindig tudtam kezdeni valamit. Vagy nem De egy fizikailag megtapasztalt NEM is sokkal valóságosabb volt, mint ugyanez leírva egy tankönyv oldalán.
Hogy érthetném a mélységet ha én mindig fent lettem volna? Hogy érthetném a zuhanást, ha én magam nem zuhantam volna? Hogy nyújthatnám a kezem ha nem lennék biztos abban, hogy van tovább? Hogy érthetném a pofonokat ha magam nem kaptam volna? Hogy érthetném a veszteséget ha mindig csak nyertem volna? Hogy érthetném a hitetlent ha én mindig hittem volna? Hogy érthetném az ugrani akarót ha én az ugrást nem vágytam volna? Hogy érthetném a fogságban lévőt ha én nem lettem volna bezárva? Hogy érthetném az utolsó 1000 Ft félelmét ha az én pénztárcám mindig tele lett volna? Hogy érthetném a szeretőt, ha ....soroljam?
Amikor 2010 körül elmentem "magánemberként" családállításokra, akkor, ott, az első pillanattól tudtam, hogy az vagyok én. Ezért gyakorlatilag az utána jövő sok-sok év pontosan annak megfelelően alakult, ahogy gondolkodtam magamról. Hol így hol úgy, ezért hol ezt hol azt tapasztaltam. Borzasztó egyszerű az élet, de totálisan túlbonyolítottam. Ráadásul rengeteg dolgot kellett letennem, amelyről azt hittem, hogy az enyém. A gyengeségeimet, a félelmeimet, a sok-sok egoizmust, amit megtanultam és amiről ma már kijelenthetem, hogy a sok szar megélésemet annak köszönhetem, hogy mindig MÁSVALAKI ÉLETÉT éltem. Ma is sokszor érzem, hogy egy-egy pillanat nem az enyém illetve ha felfedezem benne a saját önzőségemet, akkor azon vagyok, hogy ott abban a pillanatban megoldjam.
Amikor kész valaki valamire, nem kell semmi mást tenni csak jelen lenni. Majd amikor megjelenik a térben a lépéshez szükséges információ/forma/hang vagy bármi, na akkor aztán menni...menni...kell, még akkor is ha az a világ másik fele felé mutat vagy a teljes ismeretlenbe...